Nincsrecept országban, ahogyan a neve is mutatja, nincsenek receptek, azaz nincsenek útmutatók, kész megoldások és bevált módszerek, mert Immánuel Szelleme minden vándorban benne él, és közvetlenül ő mutatja meg, hogy mikor melyik utat kell választanunk. De hiszen erről már meséltem korábban. Most szeretném egy kicsit bemutatni magát Nincsrecept országot. Ez a tájék minden vándornak, aki az útjait rója, kedves, ezért szépnek látjuk, de kérdezzük csak meg azokat, akik vándorlásunk korábbi tájairól néznek errefele messzelátójukkal – ők korántsem fogják ilyen hívogatónak találni. Mert az igazság az, hogy Nincsrecept ország veszélyes tájék, éles sziklák, süppedő mocsarak, alattomos futóhomok váltogatják egymást, barlangjaiban kiéhezett vadállatok tanyáznak, az éghajlata pedig nagyon szélsőséges, hol forró nap tűz a vándor fejére, hol fagyban, hóban kell az utat taposnia.

Az írásos útmutatókat böngésző vándorok, akik még nem léptek be Nincsrecept országba – mert még nem tanulták meg meghallani Immánuel Apjának hangját –, egyszerűen nem értik, hogy lehet ilyen tájékon túrázni, miért őrültek meg egyes vándorok annyira, hogy ha már elhagyták a táblákkal jelzett utakat, és zöld mezőre értek ki, ahol kedvükre heverészhettek, hempereghettek, rendezhettek futóversenyt a fűben, miért vették föl újra a tarisznyájukat, és indultak tovább erre a vidékre? Már az is vakmerőség volt a részükről, hogy eldobták az iránymutató füzetkéiket, és nem hallgattak többé a bölcs túravezetőkre, hogy merre menjenek, de ha már végülis tulajdonképpen jól jártak, mert teljesen szabad térségre jutottak, ahol még utak sem voltak, nem, hogy jelzőtáblák – tehát tényleg arra mentek, amerre akartak, és senki nem szólt érte –, akkor miért, miért indultak mégis egyszer csak tovább arra a barátságtalan vidékre? És dicsérték azokat, akik inkább úgy döntöttek, hogy vagy visszafordulnak, vagy inkább élvezik a tágas, zöld mezőt, és nem hajlandók magukat fárasztani. Furamód azonban a tágas, zöld mezőn senki nem maradt túl sokáig. Előbb-utóbb mindenki elindult valamerre: vagy vissza, vagy tovább, az ismeretlenbe.

Én is a továbbindulást választottam. Először azt gondoltam, még annál is csodálatosabb tájék következik, mint a szép, tágas, zöld mező, és életem végéig ezeken az utakon fogok erre-arra járkálni. Azonban meghallottam Immánuel Apjának hangját, aki azt mondta, hogy a vándorlásom nem azért van ám, hogy én egyre fittebb legyek. Nem azért van, hogy úgy megismerjem Nincsrecept országot, hogy fejből is lerajzoljam a térképét. Nem azért van, hogy túravezetőnek képezzem ki magam. De még csak azért sem, hogy jó szelfiket csináljak a legveszélyesebb részeken, és mutogassam az ismerőseimnek, vagy büszkén nézegessem én magam. Hanem azért, mert el akar vezetni engem valahová. Azt akarja, hogy megérkezzek valahova, egy helyre Nincsrecept országon túl, ahol vár majd rám egy nagy feladat. Olyan jelentőségteljes feladat, hogy azt én jelenleg föl sem tudom fogni. És egy ilyen feladatot nem lehet ám akárkire bízni! Alaposan felkészült embernek kell lennie az ilyennek, aki elméletben is, gyakorlatban is megtanulta, és bizonyította, hogy pontosan ismeri az Apa gondolkodásmódját, az emberekhez való viszonyulását, és különféle teszteken átmenve mutatja meg, hogy a végére egészen olyan lett, mint Immánuel. Akkor az Apa tudja, hogy egy ilyen fiúra mindent rábízhat, amit eltervezett.

Ó, bárcsak örömet okozhatnék Apának azzal, hogy beváltom a nekem szánt elképzeléseit! Ó, milyen jó lenne, ha majd megdicsérne, és azt mondaná, hogy itt van, tessék, rádbízom ezt és ezt, mert tudom, hogy úgy fogod csinálni, mintha én csinálnám. Ekkor eszembe jutott egy történet az Immánuelről szóló könyvből. Egy, már célba ért vándort látunk, Mózest, aki egymaga bíráskodik a nép fölött az ügyes-bajos dolgaikban. Azt mondja: „ha valamilyen ügyük van, hozzám jönnek, és én igazságot teszek ember és embertársa között, és tudtul adom nekik az Isten rendelkezéseit és utasításait.” De ez kimerítő dolog, és az embereknek is sokat kell várniuk, eztért az apósa ezt tanácsolja neki: „szemelj ki a nép közül derék, istenfélő férfiakat, hűséges embereket, akik gyűlölik a megvesztegetést, és tedd őket elöljárókká ezer, száz, ötven vagy tíz ember fölött. Ezek tegyenek igazságot a nép között minden időben. Minden nagyobb ügyet vigyenek te eléd, minden kisebb ügyben pedig tegyenek igazságot ők. Így könnyítenek terheden, mert veled együtt hordozzák.” Mózes pedig megfogadja ezt a tanácsot, és a hetven vén ugyanolyan helyesen ítél az ügyekben, mintha maga Mózes tenné azt.

Apa tehát ilyen elöljárókat akar, akik majd az Ő keze alatt bíráskodnak. Milyen dicsőséges feladat ez, és milyen dicsőséges cél: örömet szerezni az Apának! Aki pedig, amikor meglátja, hogy ki szeretne vele így együttmunkálkodni, annak útvonaltervet készít. Bizony, mindenkinek egyénre szabott tervet, melyet berajzol a térképre is, de haha, nem adja ám a kezünkbe. Mindig csak a következő pontot mutatja meg, mert nekünk most sem a térképet kell bámulnunk, hanem az Ő hangját meghallanunk belül.

Amikor én ezt megértettem, boldogan ugrottam talpra (vándorbotomat, tarisznyámat, váltás ruhámat valahol elhagytam, de nem is éreztem hiányát egyiknek sem, meg aztán az is megnyugtatott, hogy Immánuel úgyis azt mondta, ne vigyünk magunkkal semmit az útra), és elindultam arra, amerre a szelíd és csendes hang mutatta. Még tán kettőt sem léptem, amikor észrevettem, hogy éppen egy meredek sziklafal tetejénél állok, és mellettem igen nagy mélység tátong. De hiszen én tériszonyos vagyok! Valahogy mégsem rémültem meg annyira, mint számítottam rá, mert eszembe jutott, mit mondott épp az imént Apa. Hogy egy cél vár rám, és ahhoz a célhoz az az út vezet, melyet ő mutat – tehát nekem itt kell végigmennem. Egyszeriben boldogság öntött el: ó, hiszen Apa biztos azt akarja, hogy többet ne legyek tériszonyos. És biztos nem is hagyná, hogy leessek. Próbáljunk csak meg itt végigmenni! – És sikerült! Hihetetlen öröm töltött el belül. Akik távcsővel néztek a mezőről, már fogadásokat kezdtek kötni, hogy mikor zuhanok le, olyan vészesen imbolyogni láttak, de én tudtam, hogy végig fogok tudni menni, és nem féltem.

Persze ettől annyira felbátorodtam, hogy észrevettem az út mellett egy kiálló magaslatot, és hirtelen vágyat éreztem, hogy megmásszam. Bár mintha éreztem volna némi késztetést, hogy inkább maradjak az úton, nem tudtam ellenállni, hogy ne fitogtassam újdonsült képességeimet. Hipp-hopp fent voltam a szikla tetején, és győzedelmes tekintetemet körbehordoztam a tájon. Majd két szörnyűség ért egyszerre: megcsúsztam, amitől felhorzsolódott a bőr a térdemen, a fejem fölött meg elrepült egy galamb. Sajnos nem a béke jelét hozta, hanem valami sokkal prózaibbat – de tény, hogy az egómat, egy időre legalábbis, helyre tette.

Eljutott hozzám annak híre, hogy zöldmezős vándortársaim felettébb értetlenkednek, hogyan vagyok képes örülni a különféle veszélyeknek és nehézségeknek az utamon? Remek példa jutott eszembe, hogyan tudnám elmagyarázni. Ezt üzentem vissza: Tudjátok, azt olvastam a hírekben, hogy a hideg idő is jó valamire. Negyed óra fázás egy óra könnyű testmozgásnak felel meg. Mióta ezt tudom, teljesen máshogyan viszonyulok a hideghez. Amikor fázom, és csíp a fagy, magamban mosolygok, mert arra gondolok: Most biztosan rengeteg kalóriát égetek el, és fogyok! Tehát, ha tudom, mi a cél, örülni fogok a szenvedésnek is, mert tudom, hogy mihez visz közelebb. – Hm. Igazából én is most értettem meg.