Legelső mesém arról szólt, hogyan érkeztem meg Nincsrecept országba, ahol nincsenek útjelző táblák, sem folyamatábrás füzetkék, sem olyan vándorok, akik minden helyzetben tudják, mit kell tenni… például azért, hogy Immánuel apja – aki valami nagyon nagyhatalmú uralkodó lehet, sőt úgy hírlik, az egész föld bírája ő – ne haragudjon meg az emberre, meg ne hozzon az életébe tragédiákat és egyebek. Ez elég szörnyen hangzik, ugye? Milyen egy gonosz valaki lehet az ilyen: „azt csinálod, amit mondok, különben megbüntetlek”!

Ó mennyi, mennyi drága vándort láttam kétségbeesetten követni az útjelző táblák mutatta irányt, betartani minden KRESZ-szabályt, s közben kiült arcukra a rettegés, „jaj, az apa meg fog büntetni, ha rossz útra lépek”.  Vándortársaik, akik közül többen túravezetőnek képezték ki magukat, készségesen odaléptek az apa helyére, levertek még jó néhány jelzőtáblát; viselkedési kódexet és folyamatábrás füzetkét adtak kezükbe, s mellé az ígéretet: ha elvárásainknak megfelelsz, apa sem büntet meg. Akkor jó leszel nála. A vándor pedig, aki nem ismerte még jól az apát, de szeretni akarta őt, készségesen engedelmeskedett a túravezetőknek, s egy idő után nem értették, miért kellett nekik Tégyamitakarszból kijönni, amikor az apa rabsága legalább olyan borzasztó, mint az, amikor az ember nem tudja nem tenni, amit nem akar.  Az legalább valami testi-lelki jóérzést okozott időnként, ez meg maga a félelem s a rettegés. A tenyér, ami lenyom, kibújni alóla nem lehet, mert úgyis az lesz, amit ő akar, s hogy ezt elérje, meggyötör, hát essünk túl rajta, kínozzon, ha ez neki örömet okoz.

Ezek a gondolatok azonban örömöt csak Fényes Ferencnek okoztak, az apának, Immánuelnek és Nincsrecept polgárainak azonban nagyon fájdalmas volt ezeket hallani, és nagy harag volt bennük azokkal a túravezetőkkel szemben, akik az apa helyére léptek más vándoroknak az életében. Mindent elkövettek tehát azért, hogy a félelemtől szenvedő vándorok végre felemeljék fejüket, meghallják Immánuel hangját bennük, és ezen keresztül megismerjék valóságosan az apát. Mert az apa nem olyan, amilyennek Fényes úr vagy a túravezetők beállítani akarják. Az apa olyan, amilyennek Immánuel megmutatta, és meg is mutatja bármikor. Az apa szelíd és halk hangon szól, bár olyan is tud lenni, mint a mennydörgés. Az apa erős és határozott, mint egy férfi, és szelíd és gyengéd, mint egy nő. Nem hagyja sorsára a kóborló vándort, hanem utánamegy és megkeresi, és hazahozza, és együtt vacsoráznak. Nem ostoroz, hanem begyógyítja a sebeket. A megrepedt nádszálat nem töri el, a pislákoló mécsest nem oltja ki. Az alázatosnak kegyelmet ad. De az önjelölt túravezetőkkel szigorúan bánik, mert azok olyan bilincseket raknak a vándorokra, amelyektől ő egyszer már megszabadította őket - és akiket az apa megszabadított, azok valóságosan szabadok, azokat ne merje még egyszer valaki rabságba dönteni! Ezért az apa folyamatosan hívja szelíd hangján a vándorokat, és akik ezt meghallják, azok többé nem kerengenek körbe-körbe a táblák között, nem táboroznak többé egy-egy tetszetős tisztáson, nem vernek gyökeret utak mentén, házaknál vagy tanyákon, egymásnak ellentmondó túravezetőket hallgatva, akik uralkodnak felettük és kifosztják őket kapzsiságukban – hanem megindulnak valami felé, amiről nem is tudják eleinte micsoda, csak hallják belül az apa hangját, és egyszer csak megtanulnak ráfigyelni, és követni őt.

Így érkeznek meg végül Nincsrecept országba, ahol, Immánuel segítségével végre elkezdhetik igazán megismerni az apát és az ő szándékait. Velem is éppen így történt. Bevallom, én korábban sem féltem az apától, mert olyan túravezetőkkel találkoztam, akik azt állították, akár még Tégyamitakarszba is visszamehetek, nem lesz semmi következménye, hiszen egyszer már kijöttem onnan. Apa szeret, és azt akarja, hogy boldog legyek. (Ez amúgy teljesen igaz, de ugye, milyen zseniális Fényes úr? Úgy hazudik, hogy közben betű szerint igazat mond. Az apa ugyanis tudja, hogy mi az igazi öröm és valódi boldogság, és ő ezt akarja adni nekünk. Nem Fényes úr mérgező extasy tablettáit.)

Nekem tehát azt kellett megtudnom, hogy apának világos célja van velem, valami nagyon-nagyon csodálatos dologra akar elvezetni, de ahhoz jobban meg kell ismernem őt. Mert csak akkor fog tudni nagyobb dolgokat rámbízni, ha megtanultam, ő hogyan viszi a vállalkozását itt a világon. Az pedig azt jelenti, hogy ha én is szeretném ezt, amit ő szeretne nekem, akkor nem tehetem azt, amit én akarok, hanem azt kell akarnom, amit ő akar. Ez nem nyűg, hanem lehetőség. Nem fogja kisajtolni belőlem – ha nem kell, én fosztom meg saját magamat attól a kilátástól, amit ő elém helyezett. Ez pedig egy olyan nagyszerű dolog, hogy most ki sem mondhatom, de vissza fogok térni rá, ezt megígérem. Amúgy ez olyan érdekes egy titok, hogy nyíltan le van írva a Könyvben, melyet Immánuel a kezembe nyomott. Még el is olvastam, többtucatnyiszor – mégsem értettem meg (okolhatnám a túravezetőket, de minek, én voltam az, aki hallgattam rájuk).

Sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy akár Fényes úr befolyására, akár nem, de sok vándor annyi hazugságot terjeszt Immánuel apjáról, hogy az már fáj (még jobban fáj, hogy bevallom, magam is terjesztettem írásaikat, osztogattam vándoroknak az utak mentén, és adtam annyi, de annyi tanácsot – leginkább kéretlenül – arról, hogyan lehet neki tetszeni). Mióta Nincsrecept országban járom az utam, olyan csodálatos élményeim vannak vele, amelyek által egyre jobban megismerem és megszeretem őt. Volt egyszer például, hogy nagyot hasaltam az úton. Nem az ő hangjára figyeltem ugyanis, hanem a sajátomra, amellyel aztán Fényes úr emailjét is egyből megnyitottam. Annyira belemélyedtem, hogy nem néztem a lábam elé, letértem arról az útról, amelyen apa a szemeivel tanácsolt engem; elhittem, hogy én jobban tudom, mit kell tenni - és belezuhantam egy mély verembe. De még ott is volt térerő, onnan leveleztem Fényes úr ügynökeivel, akik felajánlották segítségüket, hogy kihúznak onnan. Nem tudom, hogy történt, de egyszer csak ott találtam magam Tégyamitakarsz kapujában. Bámultam befelé, néztem az arcokat, és újra a város polgára akartam lenni, de magamban szégyelltem ezt, ezért kitaláltam, hogy csak azért akarok bemenni, mert az ottaniakkal is meg kell ismertetnem Immánuelt. Nem apa küldött engem ezért, én magam akartam bemenni.

Büszkeségemre és vakságomra jellemző, hogy nem jutott eszembe, mennyire hazug lesz ajkamon minden szó, ha úgy akarok a szabadságról beszélni, hogy közben hagyom megbilincselni a kezem, s másokat is láncaimra fűzök. Borzalmas dologra szántam el magam, s szinte tapinthatóvá vált körülöttem a sötétség. Fél lábbal szinte már a városban voltam, visszaemlékeztem a régi dolgokra, melyek húztak befelé – ám ekkor derengő fényt láttam meg a távolban, arra, amerre Nincsrecept országon át igyekeztem. Egy kép tárult elém ebben a fényben, egy menyegzői vendégség képe. Egy hatalmas, kivilágított termet láttam kívülről, és tudtam, odabent van Immánuel, és szeretett vándortársaim, akik célba értek. Bent ülnek a Vőlegénnyel fehér ruhában, én pedig kintről néztem őket, és bennem a tudat, hogy most ott lehetnék én is, hiszen kaptam meghívót már az utam elején – de én a szemétre dobtam, és inkább visszafordultam. Sírtam, mert megláttam, hogy Tégyamitakarsz minden gazdagsága és kincse pozdorja és gané ahhoz a teljességhez és örömhöz képest, amit az apa akar adni Immánuelben.

Őhozzá kiáltottam azonnal, és jött, és kirántott Fényes Ferenc ügynökeinek karmából, akik pedig már majdnem megragadták ruhámat. Visszakerültem Nincsrecept dús legelői és szőlőtől roskadó lankái közé, de borzasztóan szégyelltem magam. Hogyan lehettem ilyen hűtlen, ilyen ostoba? Magamba zuhantam teljesen. De apa vándorokat küldött, akik megvigasztaltak, és Immánuel életével tápláltak. És ott ültem, és teljesen haszontalannak éreztem magam, mint a gyerek, aki eltörte az anyukája legdrágább vázáját, de ő nem azt mondta, hogy „most már látom milyen vagy, soha többé nem bízok rád semmi értékeset, mert azt is tönkreteszed”, hanem olyan volt, mintha kezembe adott volna egy ezüsttálcát, rajta értékes porceláncsészékkel, és engem kért meg, hogy vigyem be a nappaliba. Apa ilyen.

Vándorutam során csodaszép vidékeken jártam, s utamat jelzőtáblák segítették, hogy még véletlenül se tévedjek el. Persze, amilyen az ember, s főleg, amilyen én vagyok, azért volt, hogy másik irányba indultam, csak mert ott szebbnek tűntek a rétek, a fák, s ki tudja, milyen kincseket rejtett a bokrok mélye. Kalandozásaim azonban ritkán értek jó véget, rendszerint vagy farkas üldözött meg, vagy bagolyhuhogás rémisztett, vagy csak valamibe halkan beleléptem, de előbb-utóbb mégiscsak visszataláltam a kitáblázott, kitaposott ösvényre. (Néha fejvesztve rohantam vissza, néha kúszva-mászva, de azért csak visszataláltam – jó, hogy még az erdőben is voltak táblák!)

Mentem, mendegéltem hát, mígnem felfedeztem, hogy utamon egyre több az elágazás, és minduntalan választanom kell, merre haladjak tovább. A megszokott táblákat kerestem, de mintha eltűntek volna, és csak bonyolult kiírásokat láttam. Nincs itt senki, akit megkérdezhetnék? De volt. Egy másik vándor, aki úgy látszik, már ismerős lehetett errefelé, mert készségesen segített útbaigazítani, s bizonyos kulcsot is adott a kezembe, mellyel a táblák üzeneteit megfejthettem. Újult örömmel indultam tovább a jelzett úton, s boldog voltam, hogy egyre könnyedebben állapítom meg a jó irányt, és azt is hamar felfedezem, ha valamiért rosszfelé indultam volna (mert sokan ajánlkoztak ám másik kulcsot adni nekem a táblák megfejtéséhez, s volt, hogy majdnem el is hittem, hogy jobb az övék – vagy lehet, hogy tényleg jobb is volt? Nem tudom), a kulcsom visszasegített az ösvényre.

Nagy meglepetésemre azonban egy idő után elfogyatkoztak a táblák, és kitaposott ösvények helyett már csak valamiféle vadcsapásokat láttam, melyek közül választanom kellett. Mégis hogyan? – néztem körbe tanácstalanul, ám ekkor megint mellém lépett egy másik vándor, akinél kis füzetke volt, melynek minden lapján valamiféle folyamatábrákat láttam. Megkérdeztem tőle, hogy csak talán nem szoftverfejlesztő, és papíron dolgozik, de nem, ő ezeket az ábrákat az útirány megállapítására használta. Megfigyelte a környezetet, és a megfelelő folyamatábrán végighaladva kijött neki a recept, hogy merre tovább. Például: balra hajlanak a fűszálak az előtted lévő úton? Igen! Ne menj arra! Jobbra? Tégy rajta tizenöt lépést. Ha ott vagy: látsz jobbra egy fiatal mezei juhar-hajtást? Igen! Van rajta szarvasrágás? Igen! Akkor fordulj balra 90 fokban és menj tovább, amíg meg nem látsz egy bagolyköpetet előtted a földön. És így tovább.

Bevallom, nagyon tetszett ez a módszer. Kész recept mindenre! Megnéztem a füzetkét, az is benne volt, hogy ha erdei házikót találunk, hogyan kell szállást kérni estére, és megkérdezni illedelmesen, hogy van-e wifi, és ha igen, használhatjuk-e.

Kiderült, hogy vándortársamnak több ilyen füzetkéje is van, tele recepttel, folyamatábrával minden helyzetre, és szívesen nekem adott egyet. Boldogan folytattam utam a füzetke segítségével. Csak alaposan körül kellett néznem, és hamar megtaláltam a megfelelő utasítást, hogy merre haladjak tovább. Közben persze útitársaim is akadtak, voltak, akik a táblákat keresték (hát nem vették észre, hogy itt már nincsenek? - adtam nekik is füzetet ezért), mások meg füzeteket árultak, osztogattak, és döbbenten vettem észre, hogy legtöbbjük különbözik az enyémtől. Vagy ezerféle forgalomban lévő füzetet számláltam meg, pedig a borítójuk egyforma volt. Ki az az őrült, aki ezeket terjeszti, sokszorosítja, és miért vannak bennük ennyire ellentmondó tanácsok? Egészen megkavarodtam, utam során végül már tucatnyi füzetből próbáltam tájékozódni, annyira, hogy teljesen elveszítettem a tájékozódó képességemet, azt sem tudtam, hol vagyok. Már-már vissza akartam fordulni arra a részre, ahol az irányjelző táblák voltak a szép, széles utakkal, ott még igazán öröm volt a vándorlás. Most meg ez a sűrű, sötét erdő, sehol senki, akit megkérdezhetnék, a füzetek egymásnak ellentmondó tanácsokat adnak, hogy merre menjek… Mi lesz így velem? Pedig van valami az erdőn túl, el kell jutnom oda… de hogyan?

Ekkor halk és szelíd hangot hallottam. Körülnéztem, de nem láttam senkit.  Pedig ezt mondta nekem valaki: „Bölcscsé teszlek és megtanítlak téged az útra, a melyen járj; szemeimmel tanácsollak téged. Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járj, se jobbra, se balra ne térj le!”

Valami mély sejtéssel éreztem, hogy rábízhatom magamat erre a hangra, és elhatároztam, hogy követni fogom, amit mond, bár nagyon féltem, mert még a köd is leszállt. Legszívesebben visszafordultam volna, annyira magányosnak éreztem magam, annyira magányosnak… de valahogy legbelül mégis tudtam, hogy nem vagyok egyedül, mert ott van az, akihez a hang tartozik, és azért nem látom, mert bennem van – és én őbenne vagyok. Hiszen így volt ez már az út elején is, akkor lettem az övé, amikor elindultam, de csak akkor hallottam meg a hangját, ha ágyúdörgésként hatott, vagy mint mikor át akarsz futni az úton, és egy autó ráddudál.

De most itt voltam, és végre hallottam, milyen, amikor igazi hangján szól. Nem tudtam az irányt, de amint megmozdítottam lábamat, hogy indulok, egyszeriben újra hallottam, s megmutatta, merre vezessenek lépéseim. Vakon botorkálásnak tűnt, ha valaki látott volna messziről - sőt, legtöbbször én is így éreztem, de két dologban megingathatatlan voltam: hogy el kell jutnom a célig, és hogy ez a hang el is visz oda, ha teljesen rábízom magam. Hú, milyen helyeken vezetett át! Azt elmondani nem lehet.

Sőt, egy másik útitárstól (aki szintén botorkálva járt, mert nem az utat nézte, hanem a hangra figyelt - egyből felismertem ám a járásáról), megtudtam, hogy a zöldhatáron át egy másik országba jutottunk, amelynek Nincsrecept ország a neve. Az őslakók Kánaánnak mondják, de mindenki más Nincsreceptnek, mert mindenki akkor jutott ide, amikor rájött, hogy az úton haladásban nem segítségére, hanem éppen hátráltatásra van a recept meg a folyamatábra is, a táblákról már nem is beszélve.

Nincsrecept ország polgárai a legteljesebb szabadságban élnek tehát, mert a halk és szelíd hang mindenkinek személyesen mondja meg, hogy mikor merre menjen és mit tegyen, de a legjobb az egészben az, hogy ha az ember eleget figyel erre a valakire, akkor elkezd rájönni, hogy milyen alapelvek mentén adja a tanácsait. El lehet sajátítani a gondolkodásmódját, és akkor az ember már magától is felismeri az utat! Annyira egynek lenni vele… ez az én célom is. Hiszen még hosszú út áll előttem, míg megérkezem.

Következő rész: Ahonnan a történetem indul