(Mert majd lesz olyan is, hogy "Ahonnan Isten története indul"!)

Nincsrecept ország csodálatos tájain járkálva találkoztam vándorokkal, akikkel megosztottam vándorlásom történetét (lásd az első mesét). Azt mondták, jó-jó, hogy elmeséltem, hogyan jutottam ide az erdőn keresztül (és jól teszem, ha nem felejtem, a cél eléréséhez itt sem szabad letáboroznom, hanem át kell haladnom Nincsrecept országon is), de honnan tudtam egyáltalán, hogy létezik valamilyen cél, arról már nem is beszélve, hogyan tudtam meg, mi az? Sőt, hogyan csöppentem egyáltalán ide, erre a tájékra? Igazat kellett adnom társaimnak, hiszen így óhatatlanul azt a benyomást keltettem, hogy én már utam elején tudtam, mi felé tartok, és eleve erre a csodaszép tájékra születtem. Pedig ez korántsem volt így. Elmesélem.

Születési helyem Tégyamitakarsz városa, ez a hatalmas, nyüzsgő metropolisz, ahol az ember bármit megkaphat, ami csak szem-szájnak ingere. A városállam kormányzója ősidőktől fogva egy olyan férfi, aki ügyészi hivatalából – ahol könyörtelenségéről volt ismert – küzdötte föl magát ide. Sőt, valójában nem is kellett nagyon küzdenie, az emberek ugyanis szíves örömest szavaztak rá, elhitték neki, hogy a város korábbi uralkodója örökös tiltó rendelkezéseivel valójában rosszat akar nekik, és ezért nem szavaztak bizalmat neki a következő választáson. Mert hát demokrácia van, az pedig azt jelenti, hogy a városban az emberek akarata érvényesül. És mivel a korábbi uralkodó módszerei közé nem tartozott semmiféle fondorlatosság vagy bárminemű erőszak, engedett hát a polgárok akaratának és visszavonult hivatalából, melyet Fényes Ferenc foglalt el – mert így hívták a korábbi főügyészt, aki most tehát városvezető lett. Első intézkedése a város nevének megváltoztatása volt, Tégyamitakarsz lett az új elnevezés a korábbi Másikértélni helyett.

Ezzel a város polgárai a legmesszebbmenőkig egyetértettek – köztük én is –, mert úgy voltunk vele, hogy jobban kifejezi azt, amit fontosnak tartunk az életben. Ez pedig az volt, hogy senki ne szóljon bele abba, amit csinálunk, Fényes úr pedig éppen ezt tette, aki ezért hamarosan még nagyobb népszerűségre tett szert. Mivel pironkodás nélkül nem tudnám elmesélni, én magam miféle örömökben és fortélyos praktikákban tobzódtam lelkesen, ezért meg is kímélném ettől zsengelelkű olvasóimat (Fényes úr persze, ott tartotta a szemét mindenen, és a mai napig küldözget nekem különféle kompromittáló felvételeket emailben. Ezekkel hol fenyeget, hol visszaédesgetni próbál, tudniillik nagy presztízsveszteség neki, ha valaki elhagyja az ő csodálatos városát, és mindent elkövet, hogy aki elment, visszajöjjön, de legalábbis érezze rosszul magát – de erről majd még később mesélek bővebben).

Ám ennek a víg életnek tehát, melyet én látszólag éltem, egyszer csak vége szakadt. Egyszer csak ugyanis oly nagyra nőtt a távolság a külső és a belső életem között, hogy úgy éreztem, össze fogok roppanni. Félelem, rettegés, szomorúság, magány, vágyódás, kimondhatatlan vágyódás valami megfoghatatlan után – ez kavargott bennem. Fényes úr ügynökei rendszeresen zaklattak, látták, hogy ha valamit nem csinálnak velem, még a végén megtörténik az, amit kimondani sem mertek, amitől meg ők rettegtek. Úgy képzelem, az történt a központban, ahonnan a polgárokat szemmel tartották, hogy stratégiát dolgoztak ki az én visszatartásomra, és újbóli jó polgárrá nevelésemre. Mindenféle dologgal elhalmoztak, melyeknek azt a nagy vágyódást kellett volna betölteniük a bensőmben – és ezzel nyertek is néhány hónapot, évet. Mert Fényes úrék nagyon jól ismerik ám a polgárokat! Ebben van az erejük! Mindenkinek ismerik a titkos vágyait, tudják, mi az, amire az adott polgár a legkevésbé tud (vagy akar!) nemet mondani. De hát miért is kellene nemet mondani bármire? Tégy, amit akarsz!

Tettem is, de ugyanazok az érzések újra és újra visszatértek, és bár Fényes úr nagyon szerette volna megakadályozni, a kezembe került egy könyv. Valami erő, ami még Fényes úrénál is nagyobb volt, nem engedte, hogy kicsavarja a kezemből – sőt, azt hiszem, már az is, hogy ez a könyv a polcomra került, ennek a hatóerőnek volt köszönhető. A könyv olyan emberek életéről szólt, akik ismerték Tégyamitakarsz eredeti uralkodóját, Immánuelt. És nem csak, hogy ismerték, hanem Immánuel is ismerte őket, annyira, hogy amikor Fényes Ferenc megpróbálta elpusztítani őket, Immánuel valódi erőt adott nekik, olyat, amitől leperegtek róluk a gonosz fegyverek lövedékei. Nagyon megdöbbentem, mert láttam, hogy Immánuel ereje valódi erő, szeretete valódi szeretet, és akiket ez megragadott, azok valóságosan olyanokká válnak, mint Ő. Szívem minden vágyódásával Őfelé fordultam, és ekkor egy másik könyvet mutatott nekem (ezzel be is bizonyította valóságosságát, erejét, hatalmát, hiszen Fényes úrnak és ügynökeinek fogcsikorgatva és tehetetlenül kellett ezt végignézniük). Ez egy olyan könyv volt, amelyet Ő írt nekem, még akkor, amikor a város vezetője volt, és tudta, hogy ki veszi majd át az uralmat a polgárok fölött. (Persze nem csak nekem írta ezt a könyvet, hanem minden polgárnak, de akkor nekem személyesen adta oda, és tudtam, hogy komolyan gondolja, és igazat mond, amikor azt mondja, hogy rám is gondolt, amikor megírta.)

Nos, ez egy olyan könyv, amelynek nincs is címe, csak az van ráírva, hogy Könyvek, mert hogy sok könyv (vagyis legtöbbször inkább csak füzetke meg levél) van benne összefűzve, de mind Immánuelről szól. Ám ez még semmi, a csoda benne az, hogy nem csak Róla szól, hanem Ő Maga szól személyesen ahhoz, aki éppen olvassa. Velem is ez történt. A városlakókhoz szóló egyik levélben meghallottam az Ő hangját. Majd egy másik mesében elmondom azt is, hogy mit mondott nekem, most röviden csak annyit erről, hogy megértettem, mennyire szeret engem, és ki akar ebből az egészből menteni, mert Tégyamitakarsz város nem a teljes szabadságot jelenti, hanem valójában a teljes rabságot. És egy nagy hazugság a város neve, mert valójában ez lenne a megfelelő név: Nemtudod megállnihogy neteddamit nemakarsz.

Miután pedig beszélt velem, megtudtam az igazi nevét is, és még valami csodálatos történt: A városon kívül találtam magam, egy üdezöld réten. Senkit sem láttam magam körül, még Őt sem, és ettől igen elszomorodtam. Ám ekkor… meghallottam a hangját. Bennem.