Vándorutam során csodaszép vidékeken jártam, s utamat jelzőtáblák segítették, hogy még véletlenül se tévedjek el. Persze, amilyen az ember, s főleg, amilyen én vagyok, azért volt, hogy másik irányba indultam, csak mert ott szebbnek tűntek a rétek, a fák, s ki tudja, milyen kincseket rejtett a bokrok mélye. Kalandozásaim azonban ritkán értek jó véget, rendszerint vagy farkas üldözött meg, vagy bagolyhuhogás rémisztett, vagy csak valamibe halkan beleléptem, de előbb-utóbb mégiscsak visszataláltam a kitáblázott, kitaposott ösvényre. (Néha fejvesztve rohantam vissza, néha kúszva-mászva, de azért csak visszataláltam – jó, hogy még az erdőben is voltak táblák!)

Mentem, mendegéltem hát, mígnem felfedeztem, hogy utamon egyre több az elágazás, és minduntalan választanom kell, merre haladjak tovább. A megszokott táblákat kerestem, de mintha eltűntek volna, és csak bonyolult kiírásokat láttam. Nincs itt senki, akit megkérdezhetnék? De volt. Egy másik vándor, aki úgy látszik, már ismerős lehetett errefelé, mert készségesen segített útbaigazítani, s bizonyos kulcsot is adott a kezembe, mellyel a táblák üzeneteit megfejthettem. Újult örömmel indultam tovább a jelzett úton, s boldog voltam, hogy egyre könnyedebben állapítom meg a jó irányt, és azt is hamar felfedezem, ha valamiért rosszfelé indultam volna (mert sokan ajánlkoztak ám másik kulcsot adni nekem a táblák megfejtéséhez, s volt, hogy majdnem el is hittem, hogy jobb az övék – vagy lehet, hogy tényleg jobb is volt? Nem tudom), a kulcsom visszasegített az ösvényre.

Nagy meglepetésemre azonban egy idő után elfogyatkoztak a táblák, és kitaposott ösvények helyett már csak valamiféle vadcsapásokat láttam, melyek közül választanom kellett. Mégis hogyan? – néztem körbe tanácstalanul, ám ekkor megint mellém lépett egy másik vándor, akinél kis füzetke volt, melynek minden lapján valamiféle folyamatábrákat láttam. Megkérdeztem tőle, hogy csak talán nem szoftverfejlesztő, és papíron dolgozik, de nem, ő ezeket az ábrákat az útirány megállapítására használta. Megfigyelte a környezetet, és a megfelelő folyamatábrán végighaladva kijött neki a recept, hogy merre tovább. Például: balra hajlanak a fűszálak az előtted lévő úton? Igen! Ne menj arra! Jobbra? Tégy rajta tizenöt lépést. Ha ott vagy: látsz jobbra egy fiatal mezei juhar-hajtást? Igen! Van rajta szarvasrágás? Igen! Akkor fordulj balra 90 fokban és menj tovább, amíg meg nem látsz egy bagolyköpetet előtted a földön. És így tovább.

Bevallom, nagyon tetszett ez a módszer. Kész recept mindenre! Megnéztem a füzetkét, az is benne volt, hogy ha erdei házikót találunk, hogyan kell szállást kérni estére, és megkérdezni illedelmesen, hogy van-e wifi, és ha igen, használhatjuk-e.

Kiderült, hogy vándortársamnak több ilyen füzetkéje is van, tele recepttel, folyamatábrával minden helyzetre, és szívesen nekem adott egyet. Boldogan folytattam utam a füzetke segítségével. Csak alaposan körül kellett néznem, és hamar megtaláltam a megfelelő utasítást, hogy merre haladjak tovább. Közben persze útitársaim is akadtak, voltak, akik a táblákat keresték (hát nem vették észre, hogy itt már nincsenek? - adtam nekik is füzetet ezért), mások meg füzeteket árultak, osztogattak, és döbbenten vettem észre, hogy legtöbbjük különbözik az enyémtől. Vagy ezerféle forgalomban lévő füzetet számláltam meg, pedig a borítójuk egyforma volt. Ki az az őrült, aki ezeket terjeszti, sokszorosítja, és miért vannak bennük ennyire ellentmondó tanácsok? Egészen megkavarodtam, utam során végül már tucatnyi füzetből próbáltam tájékozódni, annyira, hogy teljesen elveszítettem a tájékozódó képességemet, azt sem tudtam, hol vagyok. Már-már vissza akartam fordulni arra a részre, ahol az irányjelző táblák voltak a szép, széles utakkal, ott még igazán öröm volt a vándorlás. Most meg ez a sűrű, sötét erdő, sehol senki, akit megkérdezhetnék, a füzetek egymásnak ellentmondó tanácsokat adnak, hogy merre menjek… Mi lesz így velem? Pedig van valami az erdőn túl, el kell jutnom oda… de hogyan?

Ekkor halk és szelíd hangot hallottam. Körülnéztem, de nem láttam senkit.  Pedig ezt mondta nekem valaki: „Bölcscsé teszlek és megtanítlak téged az útra, a melyen járj; szemeimmel tanácsollak téged. Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járj, se jobbra, se balra ne térj le!”

Valami mély sejtéssel éreztem, hogy rábízhatom magamat erre a hangra, és elhatároztam, hogy követni fogom, amit mond, bár nagyon féltem, mert még a köd is leszállt. Legszívesebben visszafordultam volna, annyira magányosnak éreztem magam, annyira magányosnak… de valahogy legbelül mégis tudtam, hogy nem vagyok egyedül, mert ott van az, akihez a hang tartozik, és azért nem látom, mert bennem van – és én őbenne vagyok. Hiszen így volt ez már az út elején is, akkor lettem az övé, amikor elindultam, de csak akkor hallottam meg a hangját, ha ágyúdörgésként hatott, vagy mint mikor át akarsz futni az úton, és egy autó ráddudál.

De most itt voltam, és végre hallottam, milyen, amikor igazi hangján szól. Nem tudtam az irányt, de amint megmozdítottam lábamat, hogy indulok, egyszeriben újra hallottam, s megmutatta, merre vezessenek lépéseim. Vakon botorkálásnak tűnt, ha valaki látott volna messziről - sőt, legtöbbször én is így éreztem, de két dologban megingathatatlan voltam: hogy el kell jutnom a célig, és hogy ez a hang el is visz oda, ha teljesen rábízom magam. Hú, milyen helyeken vezetett át! Azt elmondani nem lehet.

Sőt, egy másik útitárstól (aki szintén botorkálva járt, mert nem az utat nézte, hanem a hangra figyelt - egyből felismertem ám a járásáról), megtudtam, hogy a zöldhatáron át egy másik országba jutottunk, amelynek Nincsrecept ország a neve. Az őslakók Kánaánnak mondják, de mindenki más Nincsreceptnek, mert mindenki akkor jutott ide, amikor rájött, hogy az úton haladásban nem segítségére, hanem éppen hátráltatásra van a recept meg a folyamatábra is, a táblákról már nem is beszélve.

Nincsrecept ország polgárai a legteljesebb szabadságban élnek tehát, mert a halk és szelíd hang mindenkinek személyesen mondja meg, hogy mikor merre menjen és mit tegyen, de a legjobb az egészben az, hogy ha az ember eleget figyel erre a valakire, akkor elkezd rájönni, hogy milyen alapelvek mentén adja a tanácsait. El lehet sajátítani a gondolkodásmódját, és akkor az ember már magától is felismeri az utat! Annyira egynek lenni vele… ez az én célom is. Hiszen még hosszú út áll előttem, míg megérkezem.

Következő rész: Ahonnan a történetem indul