Legelső mesém arról szólt, hogyan érkeztem meg Nincsrecept országba, ahol nincsenek útjelző táblák, sem folyamatábrás füzetkék, sem olyan vándorok, akik minden helyzetben tudják, mit kell tenni… például azért, hogy Immánuel apja – aki valami nagyon nagyhatalmú uralkodó lehet, sőt úgy hírlik, az egész föld bírája ő – ne haragudjon meg az emberre, meg ne hozzon az életébe tragédiákat és egyebek. Ez elég szörnyen hangzik, ugye? Milyen egy gonosz valaki lehet az ilyen: „azt csinálod, amit mondok, különben megbüntetlek”!

Ó mennyi, mennyi drága vándort láttam kétségbeesetten követni az útjelző táblák mutatta irányt, betartani minden KRESZ-szabályt, s közben kiült arcukra a rettegés, „jaj, az apa meg fog büntetni, ha rossz útra lépek”.  Vándortársaik, akik közül többen túravezetőnek képezték ki magukat, készségesen odaléptek az apa helyére, levertek még jó néhány jelzőtáblát; viselkedési kódexet és folyamatábrás füzetkét adtak kezükbe, s mellé az ígéretet: ha elvárásainknak megfelelsz, apa sem büntet meg. Akkor jó leszel nála. A vándor pedig, aki nem ismerte még jól az apát, de szeretni akarta őt, készségesen engedelmeskedett a túravezetőknek, s egy idő után nem értették, miért kellett nekik Tégyamitakarszból kijönni, amikor az apa rabsága legalább olyan borzasztó, mint az, amikor az ember nem tudja nem tenni, amit nem akar.  Az legalább valami testi-lelki jóérzést okozott időnként, ez meg maga a félelem s a rettegés. A tenyér, ami lenyom, kibújni alóla nem lehet, mert úgyis az lesz, amit ő akar, s hogy ezt elérje, meggyötör, hát essünk túl rajta, kínozzon, ha ez neki örömet okoz.

Ezek a gondolatok azonban örömöt csak Fényes Ferencnek okoztak, az apának, Immánuelnek és Nincsrecept polgárainak azonban nagyon fájdalmas volt ezeket hallani, és nagy harag volt bennük azokkal a túravezetőkkel szemben, akik az apa helyére léptek más vándoroknak az életében. Mindent elkövettek tehát azért, hogy a félelemtől szenvedő vándorok végre felemeljék fejüket, meghallják Immánuel hangját bennük, és ezen keresztül megismerjék valóságosan az apát. Mert az apa nem olyan, amilyennek Fényes úr vagy a túravezetők beállítani akarják. Az apa olyan, amilyennek Immánuel megmutatta, és meg is mutatja bármikor. Az apa szelíd és halk hangon szól, bár olyan is tud lenni, mint a mennydörgés. Az apa erős és határozott, mint egy férfi, és szelíd és gyengéd, mint egy nő. Nem hagyja sorsára a kóborló vándort, hanem utánamegy és megkeresi, és hazahozza, és együtt vacsoráznak. Nem ostoroz, hanem begyógyítja a sebeket. A megrepedt nádszálat nem töri el, a pislákoló mécsest nem oltja ki. Az alázatosnak kegyelmet ad. De az önjelölt túravezetőkkel szigorúan bánik, mert azok olyan bilincseket raknak a vándorokra, amelyektől ő egyszer már megszabadította őket - és akiket az apa megszabadított, azok valóságosan szabadok, azokat ne merje még egyszer valaki rabságba dönteni! Ezért az apa folyamatosan hívja szelíd hangján a vándorokat, és akik ezt meghallják, azok többé nem kerengenek körbe-körbe a táblák között, nem táboroznak többé egy-egy tetszetős tisztáson, nem vernek gyökeret utak mentén, házaknál vagy tanyákon, egymásnak ellentmondó túravezetőket hallgatva, akik uralkodnak felettük és kifosztják őket kapzsiságukban – hanem megindulnak valami felé, amiről nem is tudják eleinte micsoda, csak hallják belül az apa hangját, és egyszer csak megtanulnak ráfigyelni, és követni őt.

Így érkeznek meg végül Nincsrecept országba, ahol, Immánuel segítségével végre elkezdhetik igazán megismerni az apát és az ő szándékait. Velem is éppen így történt. Bevallom, én korábban sem féltem az apától, mert olyan túravezetőkkel találkoztam, akik azt állították, akár még Tégyamitakarszba is visszamehetek, nem lesz semmi következménye, hiszen egyszer már kijöttem onnan. Apa szeret, és azt akarja, hogy boldog legyek. (Ez amúgy teljesen igaz, de ugye, milyen zseniális Fényes úr? Úgy hazudik, hogy közben betű szerint igazat mond. Az apa ugyanis tudja, hogy mi az igazi öröm és valódi boldogság, és ő ezt akarja adni nekünk. Nem Fényes úr mérgező extasy tablettáit.)

Nekem tehát azt kellett megtudnom, hogy apának világos célja van velem, valami nagyon-nagyon csodálatos dologra akar elvezetni, de ahhoz jobban meg kell ismernem őt. Mert csak akkor fog tudni nagyobb dolgokat rámbízni, ha megtanultam, ő hogyan viszi a vállalkozását itt a világon. Az pedig azt jelenti, hogy ha én is szeretném ezt, amit ő szeretne nekem, akkor nem tehetem azt, amit én akarok, hanem azt kell akarnom, amit ő akar. Ez nem nyűg, hanem lehetőség. Nem fogja kisajtolni belőlem – ha nem kell, én fosztom meg saját magamat attól a kilátástól, amit ő elém helyezett. Ez pedig egy olyan nagyszerű dolog, hogy most ki sem mondhatom, de vissza fogok térni rá, ezt megígérem. Amúgy ez olyan érdekes egy titok, hogy nyíltan le van írva a Könyvben, melyet Immánuel a kezembe nyomott. Még el is olvastam, többtucatnyiszor – mégsem értettem meg (okolhatnám a túravezetőket, de minek, én voltam az, aki hallgattam rájuk).

Sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy akár Fényes úr befolyására, akár nem, de sok vándor annyi hazugságot terjeszt Immánuel apjáról, hogy az már fáj (még jobban fáj, hogy bevallom, magam is terjesztettem írásaikat, osztogattam vándoroknak az utak mentén, és adtam annyi, de annyi tanácsot – leginkább kéretlenül – arról, hogyan lehet neki tetszeni). Mióta Nincsrecept országban járom az utam, olyan csodálatos élményeim vannak vele, amelyek által egyre jobban megismerem és megszeretem őt. Volt egyszer például, hogy nagyot hasaltam az úton. Nem az ő hangjára figyeltem ugyanis, hanem a sajátomra, amellyel aztán Fényes úr emailjét is egyből megnyitottam. Annyira belemélyedtem, hogy nem néztem a lábam elé, letértem arról az útról, amelyen apa a szemeivel tanácsolt engem; elhittem, hogy én jobban tudom, mit kell tenni - és belezuhantam egy mély verembe. De még ott is volt térerő, onnan leveleztem Fényes úr ügynökeivel, akik felajánlották segítségüket, hogy kihúznak onnan. Nem tudom, hogy történt, de egyszer csak ott találtam magam Tégyamitakarsz kapujában. Bámultam befelé, néztem az arcokat, és újra a város polgára akartam lenni, de magamban szégyelltem ezt, ezért kitaláltam, hogy csak azért akarok bemenni, mert az ottaniakkal is meg kell ismertetnem Immánuelt. Nem apa küldött engem ezért, én magam akartam bemenni.

Büszkeségemre és vakságomra jellemző, hogy nem jutott eszembe, mennyire hazug lesz ajkamon minden szó, ha úgy akarok a szabadságról beszélni, hogy közben hagyom megbilincselni a kezem, s másokat is láncaimra fűzök. Borzalmas dologra szántam el magam, s szinte tapinthatóvá vált körülöttem a sötétség. Fél lábbal szinte már a városban voltam, visszaemlékeztem a régi dolgokra, melyek húztak befelé – ám ekkor derengő fényt láttam meg a távolban, arra, amerre Nincsrecept országon át igyekeztem. Egy kép tárult elém ebben a fényben, egy menyegzői vendégség képe. Egy hatalmas, kivilágított termet láttam kívülről, és tudtam, odabent van Immánuel, és szeretett vándortársaim, akik célba értek. Bent ülnek a Vőlegénnyel fehér ruhában, én pedig kintről néztem őket, és bennem a tudat, hogy most ott lehetnék én is, hiszen kaptam meghívót már az utam elején – de én a szemétre dobtam, és inkább visszafordultam. Sírtam, mert megláttam, hogy Tégyamitakarsz minden gazdagsága és kincse pozdorja és gané ahhoz a teljességhez és örömhöz képest, amit az apa akar adni Immánuelben.

Őhozzá kiáltottam azonnal, és jött, és kirántott Fényes Ferenc ügynökeinek karmából, akik pedig már majdnem megragadták ruhámat. Visszakerültem Nincsrecept dús legelői és szőlőtől roskadó lankái közé, de borzasztóan szégyelltem magam. Hogyan lehettem ilyen hűtlen, ilyen ostoba? Magamba zuhantam teljesen. De apa vándorokat küldött, akik megvigasztaltak, és Immánuel életével tápláltak. És ott ültem, és teljesen haszontalannak éreztem magam, mint a gyerek, aki eltörte az anyukája legdrágább vázáját, de ő nem azt mondta, hogy „most már látom milyen vagy, soha többé nem bízok rád semmi értékeset, mert azt is tönkreteszed”, hanem olyan volt, mintha kezembe adott volna egy ezüsttálcát, rajta értékes porceláncsészékkel, és engem kért meg, hogy vigyem be a nappaliba. Apa ilyen.