Nincsrecept országban, ahogyan a neve is mutatja, nincsenek receptek, azaz nincsenek útmutatók, kész megoldások és bevált módszerek, mert Immánuel Szelleme minden vándorban benne él, és közvetlenül ő mutatja meg, hogy mikor melyik utat kell választanunk. De hiszen erről már meséltem korábban. Most szeretném egy kicsit bemutatni magát Nincsrecept országot. Ez a tájék minden vándornak, aki az útjait rója, kedves, ezért szépnek látjuk, de kérdezzük csak meg azokat, akik vándorlásunk korábbi tájairól néznek errefele messzelátójukkal – ők korántsem fogják ilyen hívogatónak találni. Mert az igazság az, hogy Nincsrecept ország veszélyes tájék, éles sziklák, süppedő mocsarak, alattomos futóhomok váltogatják egymást, barlangjaiban kiéhezett vadállatok tanyáznak, az éghajlata pedig nagyon szélsőséges, hol forró nap tűz a vándor fejére, hol fagyban, hóban kell az utat taposnia.

Az írásos útmutatókat böngésző vándorok, akik még nem léptek be Nincsrecept országba – mert még nem tanulták meg meghallani Immánuel Apjának hangját –, egyszerűen nem értik, hogy lehet ilyen tájékon túrázni, miért őrültek meg egyes vándorok annyira, hogy ha már elhagyták a táblákkal jelzett utakat, és zöld mezőre értek ki, ahol kedvükre heverészhettek, hempereghettek, rendezhettek futóversenyt a fűben, miért vették föl újra a tarisznyájukat, és indultak tovább erre a vidékre? Már az is vakmerőség volt a részükről, hogy eldobták az iránymutató füzetkéiket, és nem hallgattak többé a bölcs túravezetőkre, hogy merre menjenek, de ha már végülis tulajdonképpen jól jártak, mert teljesen szabad térségre jutottak, ahol még utak sem voltak, nem, hogy jelzőtáblák – tehát tényleg arra mentek, amerre akartak, és senki nem szólt érte –, akkor miért, miért indultak mégis egyszer csak tovább arra a barátságtalan vidékre? És dicsérték azokat, akik inkább úgy döntöttek, hogy vagy visszafordulnak, vagy inkább élvezik a tágas, zöld mezőt, és nem hajlandók magukat fárasztani. Furamód azonban a tágas, zöld mezőn senki nem maradt túl sokáig. Előbb-utóbb mindenki elindult valamerre: vagy vissza, vagy tovább, az ismeretlenbe.

Én is a továbbindulást választottam. Először azt gondoltam, még annál is csodálatosabb tájék következik, mint a szép, tágas, zöld mező, és életem végéig ezeken az utakon fogok erre-arra járkálni. Azonban meghallottam Immánuel Apjának hangját, aki azt mondta, hogy a vándorlásom nem azért van ám, hogy én egyre fittebb legyek. Nem azért van, hogy úgy megismerjem Nincsrecept országot, hogy fejből is lerajzoljam a térképét. Nem azért van, hogy túravezetőnek képezzem ki magam. De még csak azért sem, hogy jó szelfiket csináljak a legveszélyesebb részeken, és mutogassam az ismerőseimnek, vagy büszkén nézegessem én magam. Hanem azért, mert el akar vezetni engem valahová. Azt akarja, hogy megérkezzek valahova, egy helyre Nincsrecept országon túl, ahol vár majd rám egy nagy feladat. Olyan jelentőségteljes feladat, hogy azt én jelenleg föl sem tudom fogni. És egy ilyen feladatot nem lehet ám akárkire bízni! Alaposan felkészült embernek kell lennie az ilyennek, aki elméletben is, gyakorlatban is megtanulta, és bizonyította, hogy pontosan ismeri az Apa gondolkodásmódját, az emberekhez való viszonyulását, és különféle teszteken átmenve mutatja meg, hogy a végére egészen olyan lett, mint Immánuel. Akkor az Apa tudja, hogy egy ilyen fiúra mindent rábízhat, amit eltervezett.

Ó, bárcsak örömet okozhatnék Apának azzal, hogy beváltom a nekem szánt elképzeléseit! Ó, milyen jó lenne, ha majd megdicsérne, és azt mondaná, hogy itt van, tessék, rádbízom ezt és ezt, mert tudom, hogy úgy fogod csinálni, mintha én csinálnám. Ekkor eszembe jutott egy történet az Immánuelről szóló könyvből. Egy, már célba ért vándort látunk, Mózest, aki egymaga bíráskodik a nép fölött az ügyes-bajos dolgaikban. Azt mondja: „ha valamilyen ügyük van, hozzám jönnek, és én igazságot teszek ember és embertársa között, és tudtul adom nekik az Isten rendelkezéseit és utasításait.” De ez kimerítő dolog, és az embereknek is sokat kell várniuk, eztért az apósa ezt tanácsolja neki: „szemelj ki a nép közül derék, istenfélő férfiakat, hűséges embereket, akik gyűlölik a megvesztegetést, és tedd őket elöljárókká ezer, száz, ötven vagy tíz ember fölött. Ezek tegyenek igazságot a nép között minden időben. Minden nagyobb ügyet vigyenek te eléd, minden kisebb ügyben pedig tegyenek igazságot ők. Így könnyítenek terheden, mert veled együtt hordozzák.” Mózes pedig megfogadja ezt a tanácsot, és a hetven vén ugyanolyan helyesen ítél az ügyekben, mintha maga Mózes tenné azt.

Apa tehát ilyen elöljárókat akar, akik majd az Ő keze alatt bíráskodnak. Milyen dicsőséges feladat ez, és milyen dicsőséges cél: örömet szerezni az Apának! Aki pedig, amikor meglátja, hogy ki szeretne vele így együttmunkálkodni, annak útvonaltervet készít. Bizony, mindenkinek egyénre szabott tervet, melyet berajzol a térképre is, de haha, nem adja ám a kezünkbe. Mindig csak a következő pontot mutatja meg, mert nekünk most sem a térképet kell bámulnunk, hanem az Ő hangját meghallanunk belül.

Amikor én ezt megértettem, boldogan ugrottam talpra (vándorbotomat, tarisznyámat, váltás ruhámat valahol elhagytam, de nem is éreztem hiányát egyiknek sem, meg aztán az is megnyugtatott, hogy Immánuel úgyis azt mondta, ne vigyünk magunkkal semmit az útra), és elindultam arra, amerre a szelíd és csendes hang mutatta. Még tán kettőt sem léptem, amikor észrevettem, hogy éppen egy meredek sziklafal tetejénél állok, és mellettem igen nagy mélység tátong. De hiszen én tériszonyos vagyok! Valahogy mégsem rémültem meg annyira, mint számítottam rá, mert eszembe jutott, mit mondott épp az imént Apa. Hogy egy cél vár rám, és ahhoz a célhoz az az út vezet, melyet ő mutat – tehát nekem itt kell végigmennem. Egyszeriben boldogság öntött el: ó, hiszen Apa biztos azt akarja, hogy többet ne legyek tériszonyos. És biztos nem is hagyná, hogy leessek. Próbáljunk csak meg itt végigmenni! – És sikerült! Hihetetlen öröm töltött el belül. Akik távcsővel néztek a mezőről, már fogadásokat kezdtek kötni, hogy mikor zuhanok le, olyan vészesen imbolyogni láttak, de én tudtam, hogy végig fogok tudni menni, és nem féltem.

Persze ettől annyira felbátorodtam, hogy észrevettem az út mellett egy kiálló magaslatot, és hirtelen vágyat éreztem, hogy megmásszam. Bár mintha éreztem volna némi késztetést, hogy inkább maradjak az úton, nem tudtam ellenállni, hogy ne fitogtassam újdonsült képességeimet. Hipp-hopp fent voltam a szikla tetején, és győzedelmes tekintetemet körbehordoztam a tájon. Majd két szörnyűség ért egyszerre: megcsúsztam, amitől felhorzsolódott a bőr a térdemen, a fejem fölött meg elrepült egy galamb. Sajnos nem a béke jelét hozta, hanem valami sokkal prózaibbat – de tény, hogy az egómat, egy időre legalábbis, helyre tette.

Eljutott hozzám annak híre, hogy zöldmezős vándortársaim felettébb értetlenkednek, hogyan vagyok képes örülni a különféle veszélyeknek és nehézségeknek az utamon? Remek példa jutott eszembe, hogyan tudnám elmagyarázni. Ezt üzentem vissza: Tudjátok, azt olvastam a hírekben, hogy a hideg idő is jó valamire. Negyed óra fázás egy óra könnyű testmozgásnak felel meg. Mióta ezt tudom, teljesen máshogyan viszonyulok a hideghez. Amikor fázom, és csíp a fagy, magamban mosolygok, mert arra gondolok: Most biztosan rengeteg kalóriát égetek el, és fogyok! Tehát, ha tudom, mi a cél, örülni fogok a szenvedésnek is, mert tudom, hogy mihez visz közelebb. – Hm. Igazából én is most értettem meg.

Legelső mesém arról szólt, hogyan érkeztem meg Nincsrecept országba, ahol nincsenek útjelző táblák, sem folyamatábrás füzetkék, sem olyan vándorok, akik minden helyzetben tudják, mit kell tenni… például azért, hogy Immánuel apja – aki valami nagyon nagyhatalmú uralkodó lehet, sőt úgy hírlik, az egész föld bírája ő – ne haragudjon meg az emberre, meg ne hozzon az életébe tragédiákat és egyebek. Ez elég szörnyen hangzik, ugye? Milyen egy gonosz valaki lehet az ilyen: „azt csinálod, amit mondok, különben megbüntetlek”!

Ó mennyi, mennyi drága vándort láttam kétségbeesetten követni az útjelző táblák mutatta irányt, betartani minden KRESZ-szabályt, s közben kiült arcukra a rettegés, „jaj, az apa meg fog büntetni, ha rossz útra lépek”.  Vándortársaik, akik közül többen túravezetőnek képezték ki magukat, készségesen odaléptek az apa helyére, levertek még jó néhány jelzőtáblát; viselkedési kódexet és folyamatábrás füzetkét adtak kezükbe, s mellé az ígéretet: ha elvárásainknak megfelelsz, apa sem büntet meg. Akkor jó leszel nála. A vándor pedig, aki nem ismerte még jól az apát, de szeretni akarta őt, készségesen engedelmeskedett a túravezetőknek, s egy idő után nem értették, miért kellett nekik Tégyamitakarszból kijönni, amikor az apa rabsága legalább olyan borzasztó, mint az, amikor az ember nem tudja nem tenni, amit nem akar.  Az legalább valami testi-lelki jóérzést okozott időnként, ez meg maga a félelem s a rettegés. A tenyér, ami lenyom, kibújni alóla nem lehet, mert úgyis az lesz, amit ő akar, s hogy ezt elérje, meggyötör, hát essünk túl rajta, kínozzon, ha ez neki örömet okoz.

Ezek a gondolatok azonban örömöt csak Fényes Ferencnek okoztak, az apának, Immánuelnek és Nincsrecept polgárainak azonban nagyon fájdalmas volt ezeket hallani, és nagy harag volt bennük azokkal a túravezetőkkel szemben, akik az apa helyére léptek más vándoroknak az életében. Mindent elkövettek tehát azért, hogy a félelemtől szenvedő vándorok végre felemeljék fejüket, meghallják Immánuel hangját bennük, és ezen keresztül megismerjék valóságosan az apát. Mert az apa nem olyan, amilyennek Fényes úr vagy a túravezetők beállítani akarják. Az apa olyan, amilyennek Immánuel megmutatta, és meg is mutatja bármikor. Az apa szelíd és halk hangon szól, bár olyan is tud lenni, mint a mennydörgés. Az apa erős és határozott, mint egy férfi, és szelíd és gyengéd, mint egy nő. Nem hagyja sorsára a kóborló vándort, hanem utánamegy és megkeresi, és hazahozza, és együtt vacsoráznak. Nem ostoroz, hanem begyógyítja a sebeket. A megrepedt nádszálat nem töri el, a pislákoló mécsest nem oltja ki. Az alázatosnak kegyelmet ad. De az önjelölt túravezetőkkel szigorúan bánik, mert azok olyan bilincseket raknak a vándorokra, amelyektől ő egyszer már megszabadította őket - és akiket az apa megszabadított, azok valóságosan szabadok, azokat ne merje még egyszer valaki rabságba dönteni! Ezért az apa folyamatosan hívja szelíd hangján a vándorokat, és akik ezt meghallják, azok többé nem kerengenek körbe-körbe a táblák között, nem táboroznak többé egy-egy tetszetős tisztáson, nem vernek gyökeret utak mentén, házaknál vagy tanyákon, egymásnak ellentmondó túravezetőket hallgatva, akik uralkodnak felettük és kifosztják őket kapzsiságukban – hanem megindulnak valami felé, amiről nem is tudják eleinte micsoda, csak hallják belül az apa hangját, és egyszer csak megtanulnak ráfigyelni, és követni őt.

Így érkeznek meg végül Nincsrecept országba, ahol, Immánuel segítségével végre elkezdhetik igazán megismerni az apát és az ő szándékait. Velem is éppen így történt. Bevallom, én korábban sem féltem az apától, mert olyan túravezetőkkel találkoztam, akik azt állították, akár még Tégyamitakarszba is visszamehetek, nem lesz semmi következménye, hiszen egyszer már kijöttem onnan. Apa szeret, és azt akarja, hogy boldog legyek. (Ez amúgy teljesen igaz, de ugye, milyen zseniális Fényes úr? Úgy hazudik, hogy közben betű szerint igazat mond. Az apa ugyanis tudja, hogy mi az igazi öröm és valódi boldogság, és ő ezt akarja adni nekünk. Nem Fényes úr mérgező extasy tablettáit.)

Nekem tehát azt kellett megtudnom, hogy apának világos célja van velem, valami nagyon-nagyon csodálatos dologra akar elvezetni, de ahhoz jobban meg kell ismernem őt. Mert csak akkor fog tudni nagyobb dolgokat rámbízni, ha megtanultam, ő hogyan viszi a vállalkozását itt a világon. Az pedig azt jelenti, hogy ha én is szeretném ezt, amit ő szeretne nekem, akkor nem tehetem azt, amit én akarok, hanem azt kell akarnom, amit ő akar. Ez nem nyűg, hanem lehetőség. Nem fogja kisajtolni belőlem – ha nem kell, én fosztom meg saját magamat attól a kilátástól, amit ő elém helyezett. Ez pedig egy olyan nagyszerű dolog, hogy most ki sem mondhatom, de vissza fogok térni rá, ezt megígérem. Amúgy ez olyan érdekes egy titok, hogy nyíltan le van írva a Könyvben, melyet Immánuel a kezembe nyomott. Még el is olvastam, többtucatnyiszor – mégsem értettem meg (okolhatnám a túravezetőket, de minek, én voltam az, aki hallgattam rájuk).

Sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy akár Fényes úr befolyására, akár nem, de sok vándor annyi hazugságot terjeszt Immánuel apjáról, hogy az már fáj (még jobban fáj, hogy bevallom, magam is terjesztettem írásaikat, osztogattam vándoroknak az utak mentén, és adtam annyi, de annyi tanácsot – leginkább kéretlenül – arról, hogyan lehet neki tetszeni). Mióta Nincsrecept országban járom az utam, olyan csodálatos élményeim vannak vele, amelyek által egyre jobban megismerem és megszeretem őt. Volt egyszer például, hogy nagyot hasaltam az úton. Nem az ő hangjára figyeltem ugyanis, hanem a sajátomra, amellyel aztán Fényes úr emailjét is egyből megnyitottam. Annyira belemélyedtem, hogy nem néztem a lábam elé, letértem arról az útról, amelyen apa a szemeivel tanácsolt engem; elhittem, hogy én jobban tudom, mit kell tenni - és belezuhantam egy mély verembe. De még ott is volt térerő, onnan leveleztem Fényes úr ügynökeivel, akik felajánlották segítségüket, hogy kihúznak onnan. Nem tudom, hogy történt, de egyszer csak ott találtam magam Tégyamitakarsz kapujában. Bámultam befelé, néztem az arcokat, és újra a város polgára akartam lenni, de magamban szégyelltem ezt, ezért kitaláltam, hogy csak azért akarok bemenni, mert az ottaniakkal is meg kell ismertetnem Immánuelt. Nem apa küldött engem ezért, én magam akartam bemenni.

Büszkeségemre és vakságomra jellemző, hogy nem jutott eszembe, mennyire hazug lesz ajkamon minden szó, ha úgy akarok a szabadságról beszélni, hogy közben hagyom megbilincselni a kezem, s másokat is láncaimra fűzök. Borzalmas dologra szántam el magam, s szinte tapinthatóvá vált körülöttem a sötétség. Fél lábbal szinte már a városban voltam, visszaemlékeztem a régi dolgokra, melyek húztak befelé – ám ekkor derengő fényt láttam meg a távolban, arra, amerre Nincsrecept országon át igyekeztem. Egy kép tárult elém ebben a fényben, egy menyegzői vendégség képe. Egy hatalmas, kivilágított termet láttam kívülről, és tudtam, odabent van Immánuel, és szeretett vándortársaim, akik célba értek. Bent ülnek a Vőlegénnyel fehér ruhában, én pedig kintről néztem őket, és bennem a tudat, hogy most ott lehetnék én is, hiszen kaptam meghívót már az utam elején – de én a szemétre dobtam, és inkább visszafordultam. Sírtam, mert megláttam, hogy Tégyamitakarsz minden gazdagsága és kincse pozdorja és gané ahhoz a teljességhez és örömhöz képest, amit az apa akar adni Immánuelben.

Őhozzá kiáltottam azonnal, és jött, és kirántott Fényes Ferenc ügynökeinek karmából, akik pedig már majdnem megragadták ruhámat. Visszakerültem Nincsrecept dús legelői és szőlőtől roskadó lankái közé, de borzasztóan szégyelltem magam. Hogyan lehettem ilyen hűtlen, ilyen ostoba? Magamba zuhantam teljesen. De apa vándorokat küldött, akik megvigasztaltak, és Immánuel életével tápláltak. És ott ültem, és teljesen haszontalannak éreztem magam, mint a gyerek, aki eltörte az anyukája legdrágább vázáját, de ő nem azt mondta, hogy „most már látom milyen vagy, soha többé nem bízok rád semmi értékeset, mert azt is tönkreteszed”, hanem olyan volt, mintha kezembe adott volna egy ezüsttálcát, rajta értékes porceláncsészékkel, és engem kért meg, hogy vigyem be a nappaliba. Apa ilyen.

(Mert majd lesz olyan is, hogy "Ahonnan Isten története indul"!)

Nincsrecept ország csodálatos tájain járkálva találkoztam vándorokkal, akikkel megosztottam vándorlásom történetét (lásd az első mesét). Azt mondták, jó-jó, hogy elmeséltem, hogyan jutottam ide az erdőn keresztül (és jól teszem, ha nem felejtem, a cél eléréséhez itt sem szabad letáboroznom, hanem át kell haladnom Nincsrecept országon is), de honnan tudtam egyáltalán, hogy létezik valamilyen cél, arról már nem is beszélve, hogyan tudtam meg, mi az? Sőt, hogyan csöppentem egyáltalán ide, erre a tájékra? Igazat kellett adnom társaimnak, hiszen így óhatatlanul azt a benyomást keltettem, hogy én már utam elején tudtam, mi felé tartok, és eleve erre a csodaszép tájékra születtem. Pedig ez korántsem volt így. Elmesélem.

Születési helyem Tégyamitakarsz városa, ez a hatalmas, nyüzsgő metropolisz, ahol az ember bármit megkaphat, ami csak szem-szájnak ingere. A városállam kormányzója ősidőktől fogva egy olyan férfi, aki ügyészi hivatalából – ahol könyörtelenségéről volt ismert – küzdötte föl magát ide. Sőt, valójában nem is kellett nagyon küzdenie, az emberek ugyanis szíves örömest szavaztak rá, elhitték neki, hogy a város korábbi uralkodója örökös tiltó rendelkezéseivel valójában rosszat akar nekik, és ezért nem szavaztak bizalmat neki a következő választáson. Mert hát demokrácia van, az pedig azt jelenti, hogy a városban az emberek akarata érvényesül. És mivel a korábbi uralkodó módszerei közé nem tartozott semmiféle fondorlatosság vagy bárminemű erőszak, engedett hát a polgárok akaratának és visszavonult hivatalából, melyet Fényes Ferenc foglalt el – mert így hívták a korábbi főügyészt, aki most tehát városvezető lett. Első intézkedése a város nevének megváltoztatása volt, Tégyamitakarsz lett az új elnevezés a korábbi Másikértélni helyett.

Ezzel a város polgárai a legmesszebbmenőkig egyetértettek – köztük én is –, mert úgy voltunk vele, hogy jobban kifejezi azt, amit fontosnak tartunk az életben. Ez pedig az volt, hogy senki ne szóljon bele abba, amit csinálunk, Fényes úr pedig éppen ezt tette, aki ezért hamarosan még nagyobb népszerűségre tett szert. Mivel pironkodás nélkül nem tudnám elmesélni, én magam miféle örömökben és fortélyos praktikákban tobzódtam lelkesen, ezért meg is kímélném ettől zsengelelkű olvasóimat (Fényes úr persze, ott tartotta a szemét mindenen, és a mai napig küldözget nekem különféle kompromittáló felvételeket emailben. Ezekkel hol fenyeget, hol visszaédesgetni próbál, tudniillik nagy presztízsveszteség neki, ha valaki elhagyja az ő csodálatos városát, és mindent elkövet, hogy aki elment, visszajöjjön, de legalábbis érezze rosszul magát – de erről majd még később mesélek bővebben).

Ám ennek a víg életnek tehát, melyet én látszólag éltem, egyszer csak vége szakadt. Egyszer csak ugyanis oly nagyra nőtt a távolság a külső és a belső életem között, hogy úgy éreztem, össze fogok roppanni. Félelem, rettegés, szomorúság, magány, vágyódás, kimondhatatlan vágyódás valami megfoghatatlan után – ez kavargott bennem. Fényes úr ügynökei rendszeresen zaklattak, látták, hogy ha valamit nem csinálnak velem, még a végén megtörténik az, amit kimondani sem mertek, amitől meg ők rettegtek. Úgy képzelem, az történt a központban, ahonnan a polgárokat szemmel tartották, hogy stratégiát dolgoztak ki az én visszatartásomra, és újbóli jó polgárrá nevelésemre. Mindenféle dologgal elhalmoztak, melyeknek azt a nagy vágyódást kellett volna betölteniük a bensőmben – és ezzel nyertek is néhány hónapot, évet. Mert Fényes úrék nagyon jól ismerik ám a polgárokat! Ebben van az erejük! Mindenkinek ismerik a titkos vágyait, tudják, mi az, amire az adott polgár a legkevésbé tud (vagy akar!) nemet mondani. De hát miért is kellene nemet mondani bármire? Tégy, amit akarsz!

Tettem is, de ugyanazok az érzések újra és újra visszatértek, és bár Fényes úr nagyon szerette volna megakadályozni, a kezembe került egy könyv. Valami erő, ami még Fényes úrénál is nagyobb volt, nem engedte, hogy kicsavarja a kezemből – sőt, azt hiszem, már az is, hogy ez a könyv a polcomra került, ennek a hatóerőnek volt köszönhető. A könyv olyan emberek életéről szólt, akik ismerték Tégyamitakarsz eredeti uralkodóját, Immánuelt. És nem csak, hogy ismerték, hanem Immánuel is ismerte őket, annyira, hogy amikor Fényes Ferenc megpróbálta elpusztítani őket, Immánuel valódi erőt adott nekik, olyat, amitől leperegtek róluk a gonosz fegyverek lövedékei. Nagyon megdöbbentem, mert láttam, hogy Immánuel ereje valódi erő, szeretete valódi szeretet, és akiket ez megragadott, azok valóságosan olyanokká válnak, mint Ő. Szívem minden vágyódásával Őfelé fordultam, és ekkor egy másik könyvet mutatott nekem (ezzel be is bizonyította valóságosságát, erejét, hatalmát, hiszen Fényes úrnak és ügynökeinek fogcsikorgatva és tehetetlenül kellett ezt végignézniük). Ez egy olyan könyv volt, amelyet Ő írt nekem, még akkor, amikor a város vezetője volt, és tudta, hogy ki veszi majd át az uralmat a polgárok fölött. (Persze nem csak nekem írta ezt a könyvet, hanem minden polgárnak, de akkor nekem személyesen adta oda, és tudtam, hogy komolyan gondolja, és igazat mond, amikor azt mondja, hogy rám is gondolt, amikor megírta.)

Nos, ez egy olyan könyv, amelynek nincs is címe, csak az van ráírva, hogy Könyvek, mert hogy sok könyv (vagyis legtöbbször inkább csak füzetke meg levél) van benne összefűzve, de mind Immánuelről szól. Ám ez még semmi, a csoda benne az, hogy nem csak Róla szól, hanem Ő Maga szól személyesen ahhoz, aki éppen olvassa. Velem is ez történt. A városlakókhoz szóló egyik levélben meghallottam az Ő hangját. Majd egy másik mesében elmondom azt is, hogy mit mondott nekem, most röviden csak annyit erről, hogy megértettem, mennyire szeret engem, és ki akar ebből az egészből menteni, mert Tégyamitakarsz város nem a teljes szabadságot jelenti, hanem valójában a teljes rabságot. És egy nagy hazugság a város neve, mert valójában ez lenne a megfelelő név: Nemtudod megállnihogy neteddamit nemakarsz.

Miután pedig beszélt velem, megtudtam az igazi nevét is, és még valami csodálatos történt: A városon kívül találtam magam, egy üdezöld réten. Senkit sem láttam magam körül, még Őt sem, és ettől igen elszomorodtam. Ám ekkor… meghallottam a hangját. Bennem.

Vándorutam során csodaszép vidékeken jártam, s utamat jelzőtáblák segítették, hogy még véletlenül se tévedjek el. Persze, amilyen az ember, s főleg, amilyen én vagyok, azért volt, hogy másik irányba indultam, csak mert ott szebbnek tűntek a rétek, a fák, s ki tudja, milyen kincseket rejtett a bokrok mélye. Kalandozásaim azonban ritkán értek jó véget, rendszerint vagy farkas üldözött meg, vagy bagolyhuhogás rémisztett, vagy csak valamibe halkan beleléptem, de előbb-utóbb mégiscsak visszataláltam a kitáblázott, kitaposott ösvényre. (Néha fejvesztve rohantam vissza, néha kúszva-mászva, de azért csak visszataláltam – jó, hogy még az erdőben is voltak táblák!)

Mentem, mendegéltem hát, mígnem felfedeztem, hogy utamon egyre több az elágazás, és minduntalan választanom kell, merre haladjak tovább. A megszokott táblákat kerestem, de mintha eltűntek volna, és csak bonyolult kiírásokat láttam. Nincs itt senki, akit megkérdezhetnék? De volt. Egy másik vándor, aki úgy látszik, már ismerős lehetett errefelé, mert készségesen segített útbaigazítani, s bizonyos kulcsot is adott a kezembe, mellyel a táblák üzeneteit megfejthettem. Újult örömmel indultam tovább a jelzett úton, s boldog voltam, hogy egyre könnyedebben állapítom meg a jó irányt, és azt is hamar felfedezem, ha valamiért rosszfelé indultam volna (mert sokan ajánlkoztak ám másik kulcsot adni nekem a táblák megfejtéséhez, s volt, hogy majdnem el is hittem, hogy jobb az övék – vagy lehet, hogy tényleg jobb is volt? Nem tudom), a kulcsom visszasegített az ösvényre.

Nagy meglepetésemre azonban egy idő után elfogyatkoztak a táblák, és kitaposott ösvények helyett már csak valamiféle vadcsapásokat láttam, melyek közül választanom kellett. Mégis hogyan? – néztem körbe tanácstalanul, ám ekkor megint mellém lépett egy másik vándor, akinél kis füzetke volt, melynek minden lapján valamiféle folyamatábrákat láttam. Megkérdeztem tőle, hogy csak talán nem szoftverfejlesztő, és papíron dolgozik, de nem, ő ezeket az ábrákat az útirány megállapítására használta. Megfigyelte a környezetet, és a megfelelő folyamatábrán végighaladva kijött neki a recept, hogy merre tovább. Például: balra hajlanak a fűszálak az előtted lévő úton? Igen! Ne menj arra! Jobbra? Tégy rajta tizenöt lépést. Ha ott vagy: látsz jobbra egy fiatal mezei juhar-hajtást? Igen! Van rajta szarvasrágás? Igen! Akkor fordulj balra 90 fokban és menj tovább, amíg meg nem látsz egy bagolyköpetet előtted a földön. És így tovább.

Bevallom, nagyon tetszett ez a módszer. Kész recept mindenre! Megnéztem a füzetkét, az is benne volt, hogy ha erdei házikót találunk, hogyan kell szállást kérni estére, és megkérdezni illedelmesen, hogy van-e wifi, és ha igen, használhatjuk-e.

Kiderült, hogy vándortársamnak több ilyen füzetkéje is van, tele recepttel, folyamatábrával minden helyzetre, és szívesen nekem adott egyet. Boldogan folytattam utam a füzetke segítségével. Csak alaposan körül kellett néznem, és hamar megtaláltam a megfelelő utasítást, hogy merre haladjak tovább. Közben persze útitársaim is akadtak, voltak, akik a táblákat keresték (hát nem vették észre, hogy itt már nincsenek? - adtam nekik is füzetet ezért), mások meg füzeteket árultak, osztogattak, és döbbenten vettem észre, hogy legtöbbjük különbözik az enyémtől. Vagy ezerféle forgalomban lévő füzetet számláltam meg, pedig a borítójuk egyforma volt. Ki az az őrült, aki ezeket terjeszti, sokszorosítja, és miért vannak bennük ennyire ellentmondó tanácsok? Egészen megkavarodtam, utam során végül már tucatnyi füzetből próbáltam tájékozódni, annyira, hogy teljesen elveszítettem a tájékozódó képességemet, azt sem tudtam, hol vagyok. Már-már vissza akartam fordulni arra a részre, ahol az irányjelző táblák voltak a szép, széles utakkal, ott még igazán öröm volt a vándorlás. Most meg ez a sűrű, sötét erdő, sehol senki, akit megkérdezhetnék, a füzetek egymásnak ellentmondó tanácsokat adnak, hogy merre menjek… Mi lesz így velem? Pedig van valami az erdőn túl, el kell jutnom oda… de hogyan?

Ekkor halk és szelíd hangot hallottam. Körülnéztem, de nem láttam senkit.  Pedig ezt mondta nekem valaki: „Bölcscsé teszlek és megtanítlak téged az útra, a melyen járj; szemeimmel tanácsollak téged. Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járj, se jobbra, se balra ne térj le!”

Valami mély sejtéssel éreztem, hogy rábízhatom magamat erre a hangra, és elhatároztam, hogy követni fogom, amit mond, bár nagyon féltem, mert még a köd is leszállt. Legszívesebben visszafordultam volna, annyira magányosnak éreztem magam, annyira magányosnak… de valahogy legbelül mégis tudtam, hogy nem vagyok egyedül, mert ott van az, akihez a hang tartozik, és azért nem látom, mert bennem van – és én őbenne vagyok. Hiszen így volt ez már az út elején is, akkor lettem az övé, amikor elindultam, de csak akkor hallottam meg a hangját, ha ágyúdörgésként hatott, vagy mint mikor át akarsz futni az úton, és egy autó ráddudál.

De most itt voltam, és végre hallottam, milyen, amikor igazi hangján szól. Nem tudtam az irányt, de amint megmozdítottam lábamat, hogy indulok, egyszeriben újra hallottam, s megmutatta, merre vezessenek lépéseim. Vakon botorkálásnak tűnt, ha valaki látott volna messziről - sőt, legtöbbször én is így éreztem, de két dologban megingathatatlan voltam: hogy el kell jutnom a célig, és hogy ez a hang el is visz oda, ha teljesen rábízom magam. Hú, milyen helyeken vezetett át! Azt elmondani nem lehet.

Sőt, egy másik útitárstól (aki szintén botorkálva járt, mert nem az utat nézte, hanem a hangra figyelt - egyből felismertem ám a járásáról), megtudtam, hogy a zöldhatáron át egy másik országba jutottunk, amelynek Nincsrecept ország a neve. Az őslakók Kánaánnak mondják, de mindenki más Nincsreceptnek, mert mindenki akkor jutott ide, amikor rájött, hogy az úton haladásban nem segítségére, hanem éppen hátráltatásra van a recept meg a folyamatábra is, a táblákról már nem is beszélve.

Nincsrecept ország polgárai a legteljesebb szabadságban élnek tehát, mert a halk és szelíd hang mindenkinek személyesen mondja meg, hogy mikor merre menjen és mit tegyen, de a legjobb az egészben az, hogy ha az ember eleget figyel erre a valakire, akkor elkezd rájönni, hogy milyen alapelvek mentén adja a tanácsait. El lehet sajátítani a gondolkodásmódját, és akkor az ember már magától is felismeri az utat! Annyira egynek lenni vele… ez az én célom is. Hiszen még hosszú út áll előttem, míg megérkezem.

Következő rész: Ahonnan a történetem indul