(Mert majd lesz olyan is, hogy "Ahonnan Isten története indul"!)

Nincsrecept ország csodálatos tájain járkálva találkoztam vándorokkal, akikkel megosztottam vándorlásom történetét (lásd az első mesét). Azt mondták, jó-jó, hogy elmeséltem, hogyan jutottam ide az erdőn keresztül (és jól teszem, ha nem felejtem, a cél eléréséhez itt sem szabad letáboroznom, hanem át kell haladnom Nincsrecept országon is), de honnan tudtam egyáltalán, hogy létezik valamilyen cél, arról már nem is beszélve, hogyan tudtam meg, mi az? Sőt, hogyan csöppentem egyáltalán ide, erre a tájékra? Igazat kellett adnom társaimnak, hiszen így óhatatlanul azt a benyomást keltettem, hogy én már utam elején tudtam, mi felé tartok, és eleve erre a csodaszép tájékra születtem. Pedig ez korántsem volt így. Elmesélem.

Születési helyem Tégyamitakarsz városa, ez a hatalmas, nyüzsgő metropolisz, ahol az ember bármit megkaphat, ami csak szem-szájnak ingere. A városállam kormányzója ősidőktől fogva egy olyan férfi, aki ügyészi hivatalából – ahol könyörtelenségéről volt ismert – küzdötte föl magát ide. Sőt, valójában nem is kellett nagyon küzdenie, az emberek ugyanis szíves örömest szavaztak rá, elhitték neki, hogy a város korábbi uralkodója örökös tiltó rendelkezéseivel valójában rosszat akar nekik, és ezért nem szavaztak bizalmat neki a következő választáson. Mert hát demokrácia van, az pedig azt jelenti, hogy a városban az emberek akarata érvényesül. És mivel a korábbi uralkodó módszerei közé nem tartozott semmiféle fondorlatosság vagy bárminemű erőszak, engedett hát a polgárok akaratának és visszavonult hivatalából, melyet Fényes Ferenc foglalt el – mert így hívták a korábbi főügyészt, aki most tehát városvezető lett. Első intézkedése a város nevének megváltoztatása volt, Tégyamitakarsz lett az új elnevezés a korábbi Másikértélni helyett.

Ezzel a város polgárai a legmesszebbmenőkig egyetértettek – köztük én is –, mert úgy voltunk vele, hogy jobban kifejezi azt, amit fontosnak tartunk az életben. Ez pedig az volt, hogy senki ne szóljon bele abba, amit csinálunk, Fényes úr pedig éppen ezt tette, aki ezért hamarosan még nagyobb népszerűségre tett szert. Mivel pironkodás nélkül nem tudnám elmesélni, én magam miféle örömökben és fortélyos praktikákban tobzódtam lelkesen, ezért meg is kímélném ettől zsengelelkű olvasóimat (Fényes úr persze, ott tartotta a szemét mindenen, és a mai napig küldözget nekem különféle kompromittáló felvételeket emailben. Ezekkel hol fenyeget, hol visszaédesgetni próbál, tudniillik nagy presztízsveszteség neki, ha valaki elhagyja az ő csodálatos városát, és mindent elkövet, hogy aki elment, visszajöjjön, de legalábbis érezze rosszul magát – de erről majd még később mesélek bővebben).

Ám ennek a víg életnek tehát, melyet én látszólag éltem, egyszer csak vége szakadt. Egyszer csak ugyanis oly nagyra nőtt a távolság a külső és a belső életem között, hogy úgy éreztem, össze fogok roppanni. Félelem, rettegés, szomorúság, magány, vágyódás, kimondhatatlan vágyódás valami megfoghatatlan után – ez kavargott bennem. Fényes úr ügynökei rendszeresen zaklattak, látták, hogy ha valamit nem csinálnak velem, még a végén megtörténik az, amit kimondani sem mertek, amitől meg ők rettegtek. Úgy képzelem, az történt a központban, ahonnan a polgárokat szemmel tartották, hogy stratégiát dolgoztak ki az én visszatartásomra, és újbóli jó polgárrá nevelésemre. Mindenféle dologgal elhalmoztak, melyeknek azt a nagy vágyódást kellett volna betölteniük a bensőmben – és ezzel nyertek is néhány hónapot, évet. Mert Fényes úrék nagyon jól ismerik ám a polgárokat! Ebben van az erejük! Mindenkinek ismerik a titkos vágyait, tudják, mi az, amire az adott polgár a legkevésbé tud (vagy akar!) nemet mondani. De hát miért is kellene nemet mondani bármire? Tégy, amit akarsz!

Tettem is, de ugyanazok az érzések újra és újra visszatértek, és bár Fényes úr nagyon szerette volna megakadályozni, a kezembe került egy könyv. Valami erő, ami még Fényes úrénál is nagyobb volt, nem engedte, hogy kicsavarja a kezemből – sőt, azt hiszem, már az is, hogy ez a könyv a polcomra került, ennek a hatóerőnek volt köszönhető. A könyv olyan emberek életéről szólt, akik ismerték Tégyamitakarsz eredeti uralkodóját, Immánuelt. És nem csak, hogy ismerték, hanem Immánuel is ismerte őket, annyira, hogy amikor Fényes Ferenc megpróbálta elpusztítani őket, Immánuel valódi erőt adott nekik, olyat, amitől leperegtek róluk a gonosz fegyverek lövedékei. Nagyon megdöbbentem, mert láttam, hogy Immánuel ereje valódi erő, szeretete valódi szeretet, és akiket ez megragadott, azok valóságosan olyanokká válnak, mint Ő. Szívem minden vágyódásával Őfelé fordultam, és ekkor egy másik könyvet mutatott nekem (ezzel be is bizonyította valóságosságát, erejét, hatalmát, hiszen Fényes úrnak és ügynökeinek fogcsikorgatva és tehetetlenül kellett ezt végignézniük). Ez egy olyan könyv volt, amelyet Ő írt nekem, még akkor, amikor a város vezetője volt, és tudta, hogy ki veszi majd át az uralmat a polgárok fölött. (Persze nem csak nekem írta ezt a könyvet, hanem minden polgárnak, de akkor nekem személyesen adta oda, és tudtam, hogy komolyan gondolja, és igazat mond, amikor azt mondja, hogy rám is gondolt, amikor megírta.)

Nos, ez egy olyan könyv, amelynek nincs is címe, csak az van ráírva, hogy Könyvek, mert hogy sok könyv (vagyis legtöbbször inkább csak füzetke meg levél) van benne összefűzve, de mind Immánuelről szól. Ám ez még semmi, a csoda benne az, hogy nem csak Róla szól, hanem Ő Maga szól személyesen ahhoz, aki éppen olvassa. Velem is ez történt. A városlakókhoz szóló egyik levélben meghallottam az Ő hangját. Majd egy másik mesében elmondom azt is, hogy mit mondott nekem, most röviden csak annyit erről, hogy megértettem, mennyire szeret engem, és ki akar ebből az egészből menteni, mert Tégyamitakarsz város nem a teljes szabadságot jelenti, hanem valójában a teljes rabságot. És egy nagy hazugság a város neve, mert valójában ez lenne a megfelelő név: Nemtudod megállnihogy neteddamit nemakarsz.

Miután pedig beszélt velem, megtudtam az igazi nevét is, és még valami csodálatos történt: A városon kívül találtam magam, egy üdezöld réten. Senkit sem láttam magam körül, még Őt sem, és ettől igen elszomorodtam. Ám ekkor… meghallottam a hangját. Bennem.

Vándorutam során csodaszép vidékeken jártam, s utamat jelzőtáblák segítették, hogy még véletlenül se tévedjek el. Persze, amilyen az ember, s főleg, amilyen én vagyok, azért volt, hogy másik irányba indultam, csak mert ott szebbnek tűntek a rétek, a fák, s ki tudja, milyen kincseket rejtett a bokrok mélye. Kalandozásaim azonban ritkán értek jó véget, rendszerint vagy farkas üldözött meg, vagy bagolyhuhogás rémisztett, vagy csak valamibe halkan beleléptem, de előbb-utóbb mégiscsak visszataláltam a kitáblázott, kitaposott ösvényre. (Néha fejvesztve rohantam vissza, néha kúszva-mászva, de azért csak visszataláltam – jó, hogy még az erdőben is voltak táblák!)

Mentem, mendegéltem hát, mígnem felfedeztem, hogy utamon egyre több az elágazás, és minduntalan választanom kell, merre haladjak tovább. A megszokott táblákat kerestem, de mintha eltűntek volna, és csak bonyolult kiírásokat láttam. Nincs itt senki, akit megkérdezhetnék? De volt. Egy másik vándor, aki úgy látszik, már ismerős lehetett errefelé, mert készségesen segített útbaigazítani, s bizonyos kulcsot is adott a kezembe, mellyel a táblák üzeneteit megfejthettem. Újult örömmel indultam tovább a jelzett úton, s boldog voltam, hogy egyre könnyedebben állapítom meg a jó irányt, és azt is hamar felfedezem, ha valamiért rosszfelé indultam volna (mert sokan ajánlkoztak ám másik kulcsot adni nekem a táblák megfejtéséhez, s volt, hogy majdnem el is hittem, hogy jobb az övék – vagy lehet, hogy tényleg jobb is volt? Nem tudom), a kulcsom visszasegített az ösvényre.

Nagy meglepetésemre azonban egy idő után elfogyatkoztak a táblák, és kitaposott ösvények helyett már csak valamiféle vadcsapásokat láttam, melyek közül választanom kellett. Mégis hogyan? – néztem körbe tanácstalanul, ám ekkor megint mellém lépett egy másik vándor, akinél kis füzetke volt, melynek minden lapján valamiféle folyamatábrákat láttam. Megkérdeztem tőle, hogy csak talán nem szoftverfejlesztő, és papíron dolgozik, de nem, ő ezeket az ábrákat az útirány megállapítására használta. Megfigyelte a környezetet, és a megfelelő folyamatábrán végighaladva kijött neki a recept, hogy merre tovább. Például: balra hajlanak a fűszálak az előtted lévő úton? Igen! Ne menj arra! Jobbra? Tégy rajta tizenöt lépést. Ha ott vagy: látsz jobbra egy fiatal mezei juhar-hajtást? Igen! Van rajta szarvasrágás? Igen! Akkor fordulj balra 90 fokban és menj tovább, amíg meg nem látsz egy bagolyköpetet előtted a földön. És így tovább.

Bevallom, nagyon tetszett ez a módszer. Kész recept mindenre! Megnéztem a füzetkét, az is benne volt, hogy ha erdei házikót találunk, hogyan kell szállást kérni estére, és megkérdezni illedelmesen, hogy van-e wifi, és ha igen, használhatjuk-e.

Kiderült, hogy vándortársamnak több ilyen füzetkéje is van, tele recepttel, folyamatábrával minden helyzetre, és szívesen nekem adott egyet. Boldogan folytattam utam a füzetke segítségével. Csak alaposan körül kellett néznem, és hamar megtaláltam a megfelelő utasítást, hogy merre haladjak tovább. Közben persze útitársaim is akadtak, voltak, akik a táblákat keresték (hát nem vették észre, hogy itt már nincsenek? - adtam nekik is füzetet ezért), mások meg füzeteket árultak, osztogattak, és döbbenten vettem észre, hogy legtöbbjük különbözik az enyémtől. Vagy ezerféle forgalomban lévő füzetet számláltam meg, pedig a borítójuk egyforma volt. Ki az az őrült, aki ezeket terjeszti, sokszorosítja, és miért vannak bennük ennyire ellentmondó tanácsok? Egészen megkavarodtam, utam során végül már tucatnyi füzetből próbáltam tájékozódni, annyira, hogy teljesen elveszítettem a tájékozódó képességemet, azt sem tudtam, hol vagyok. Már-már vissza akartam fordulni arra a részre, ahol az irányjelző táblák voltak a szép, széles utakkal, ott még igazán öröm volt a vándorlás. Most meg ez a sűrű, sötét erdő, sehol senki, akit megkérdezhetnék, a füzetek egymásnak ellentmondó tanácsokat adnak, hogy merre menjek… Mi lesz így velem? Pedig van valami az erdőn túl, el kell jutnom oda… de hogyan?

Ekkor halk és szelíd hangot hallottam. Körülnéztem, de nem láttam senkit.  Pedig ezt mondta nekem valaki: „Bölcscsé teszlek és megtanítlak téged az útra, a melyen járj; szemeimmel tanácsollak téged. Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járj, se jobbra, se balra ne térj le!”

Valami mély sejtéssel éreztem, hogy rábízhatom magamat erre a hangra, és elhatároztam, hogy követni fogom, amit mond, bár nagyon féltem, mert még a köd is leszállt. Legszívesebben visszafordultam volna, annyira magányosnak éreztem magam, annyira magányosnak… de valahogy legbelül mégis tudtam, hogy nem vagyok egyedül, mert ott van az, akihez a hang tartozik, és azért nem látom, mert bennem van – és én őbenne vagyok. Hiszen így volt ez már az út elején is, akkor lettem az övé, amikor elindultam, de csak akkor hallottam meg a hangját, ha ágyúdörgésként hatott, vagy mint mikor át akarsz futni az úton, és egy autó ráddudál.

De most itt voltam, és végre hallottam, milyen, amikor igazi hangján szól. Nem tudtam az irányt, de amint megmozdítottam lábamat, hogy indulok, egyszeriben újra hallottam, s megmutatta, merre vezessenek lépéseim. Vakon botorkálásnak tűnt, ha valaki látott volna messziről - sőt, legtöbbször én is így éreztem, de két dologban megingathatatlan voltam: hogy el kell jutnom a célig, és hogy ez a hang el is visz oda, ha teljesen rábízom magam. Hú, milyen helyeken vezetett át! Azt elmondani nem lehet.

Sőt, egy másik útitárstól (aki szintén botorkálva járt, mert nem az utat nézte, hanem a hangra figyelt - egyből felismertem ám a járásáról), megtudtam, hogy a zöldhatáron át egy másik országba jutottunk, amelynek Nincsrecept ország a neve. Az őslakók Kánaánnak mondják, de mindenki más Nincsreceptnek, mert mindenki akkor jutott ide, amikor rájött, hogy az úton haladásban nem segítségére, hanem éppen hátráltatásra van a recept meg a folyamatábra is, a táblákról már nem is beszélve.

Nincsrecept ország polgárai a legteljesebb szabadságban élnek tehát, mert a halk és szelíd hang mindenkinek személyesen mondja meg, hogy mikor merre menjen és mit tegyen, de a legjobb az egészben az, hogy ha az ember eleget figyel erre a valakire, akkor elkezd rájönni, hogy milyen alapelvek mentén adja a tanácsait. El lehet sajátítani a gondolkodásmódját, és akkor az ember már magától is felismeri az utat! Annyira egynek lenni vele… ez az én célom is. Hiszen még hosszú út áll előttem, míg megérkezem.

Következő rész: Ahonnan a történetem indul